Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Halaink

 Ponty - Cyprinus carpio Linné

ponty.jpg

Testalakja részben örökletes, részben környezeti tényezők hatására jelentős változékonyságot mutat. A természetes vizeinkben előforduló vadpontynak két formáját különítik el, különösen a profilindex és a fejindex eltérő értéke alapján. A nyurga ponty (Cyprinus carpio carpio m. hungaricus) teste nyújtott, hengeres, testmagassága a testhossz 20-28 %-a. A tő ponty (Cyprinus carpio carpio m. acuminatus) valamivel magasabb hátú, a két testméret aránya 28-36 %. A tógazdaságokban kitenyésztett nemes pontyot a legtöbben nem tekintik önálló formának, testmagassága a testhossz 36-48 %-a. A vadpontyok feje viszonylag nagy, a testhossz 25-28 %-a, a nemes változatoké valamivel kisebb. A száj csúcsba nyíló, harmonikaszerűen kitolható. A felső ajkon 1-1 hosszabb, a száj szögletében pedig 1-1 rövidebb bajuszszál található. Orra hosszú, tompán lekerekített, homloka széles és erősen domború. Mellúszója széles, hosszú, a hátúszó hosszú és magas, széle egyenesen levágott. Az úszó utolsó osztatlan, kemény úszósugarának dorzális oldala sűrűn fogazott. A farokalatti úszó rövid, közepesen magas, utolsó osztatlan sugara kemény tüske, melynek hátulsó oldala fogazott. A farokúszó nagy és erősen kivágott. Cycloid pikkelyei nagyok, vastagok, erősen ülnek. A tógazdasági nemes pontyok örökletes pikkelyezettsége alapján elkülönítik a pikkelyes, a tükrös, oldalsoros és az ún. bőrponty változatokat, amelyeknek számos variációja ismert. Testalkatához hasonlóan színe is rendkívül változatos. A hát leggyakrabban sötét olajzöld vagy olajbarna, a testoldal zöldessárga, a has sárgásfehér vagy fehér. A mocsaras, iszapos fenekű állóvizekben sötétebb színezetű, néha feketés árnyalatú. A folyóvizekben élők világosabbak, gyakran aranyos színben tündöklők. A kultúrváltozatok között gyakran akadnak fehér (albinó), fekete (melanisztikus) és aranysárga (xantorisztikus) példányok. A Távol-Keleten kitenyésztett színes díszpontyok természetes vizeinkben is előfordulnak. Élettere a síkvidéki álló és lassú áramlású folyóvizek, holtágak. Jól alkalmazkodik a víz viszonylag magasabb sótartalmához is, bár brackvizekben nem szaporodik. Hazánk természetes vizeiben a tejesek 2-3, az ikrások 3-4 év után válnak ivaréretté. Az ívás rendszerint 18-22 ° C-os vízben történik, bár ennél hűvösebb vízben is megfigyelték már nászát (Martüsev, 1973). Az ismételten kialakuló ívási környezetben szaporodásuk 8-25 naponként megismétlődhet, így a mérsékelt égövön április végétől augusztusig lehetséges az ívása. Ívóhelyként a frissen elárasztott ártéri területek füves rétjeit, illetőleg a csendes, finom szálú hínárral dúsan benőtt, sekély vizű tórészeket választja. Nagyobb ívó populáció esetén is kisebb-nagyobb csoportok (2-4 ikrás, 8-10 tejes) különülnek el, és egymás mellett zavartalanul ívnak. Az ikrás testtömeg-kilogrammonként 150-200 ezer, 1-1,5 mm átmérőjű, szürkészöld színű ikrát rak le. A 3-4 nap után kikelő lárvák 6-7 mm hosszúak, ragasztómirigyük segítségével még 4-5 napig függeszkednek a növényeken. Első tápláléka kerekesféreg, egyhónapos korban már apró planktonrákokat fogyaszt. Növekedése során egyre növekvő mennyiségben a bentikus szervezetek képezik táplálékukat. A kifejlett egyedek mindenevők, ragadozó magatartásforma ritkán, főleg fehérjehiányban szenvedő anyapontyoknál figyelhető meg. 

Kárász - Carassius carassius Linné

karasz.jpg

Teste oldalról erősen lapított, magas hátú, néha kerekded. A testmagassága élőhelyenként tág határok között változó. A folyóvízi egyedek teste nyúlánkabb, az állóvizekben élőké csaknem kerek. Feje kicsi, rövid, szája felső állású, ajkai a pontyénál kevésbé húsosak. Bajusza nincs. Szeme közepes nagyságú. A homlok széles, kissé domború. A mell- és a hasúszó rövid, a hátúszó hosszú és magas, széle a kifejlett példányoknál domború. Az utolsó osztatlan, megvastagodott, tüskeszerű sugarán 28-29 fog van. A farokalatti úszó rövid, viszonylag magas, bognártüskéjén 29-31 apró fog található. Pikkelyei nagyok, vastagok, erősen ülnek. Színezetére döntő hatással van a környezet. Háta sötétbarna, néha egészen feketés, a dús növényzetű, mocsaras élőhelyeken csak a hasán sárgás-rezes színű. A tiszta állóvizekben feje olajzöld, háta zöldesbarna néha sárgásbarna, oldalai aranysárgák, a has sárgásfehér néha halványvörös árnyalattal. Az írisz sárga színű, szélén aranyozott. A fiatal egyedek faroknyelén, a farokúszó tövénél fekete folt látható. A folyóvízi példányok színe világos, ezüstösen csillogó. A páratlan úszók szürkéssárgák, a páros úszók vörhenyesek. A hashártya az ezüstkárászétól eltérően nem fekete. Síkvidéki tavainkban, állóvizeinkben valamikor tömeges volt. Nagyobb folyókban a sekély, növényzettel benőtt, iszapos fenekű részeken él, az áramló szakaszokat kerüli. Oxigénigénye rendkívül alacsony, egészen mostoha körülményekhez képes alkalmazkodni. Ivarérettségét a második vagy a harmadik életévében éri el. Ívási ideje május-június hónapokra esik. Csapatokban, tömegesen keresik fel a vizek sekélyebb részeit, amikor a víz hőmérséklete eléri a 14-16 ° C-ot. Egy ikrás 2-3 részletben rakja le 1,4-1,7 mm átmérőjű, sárgás színű, 120-300 ezer szem, erősen ragadós ikráját a víz alatti növényzetre. A 3-7 napig tartó embrionális fejlődés után kikelő lárvák 3,8-4,1 mm hosszúak, a szikanyag teljes felszívódásáig, mintegy 5-6 napig még a növényeken függenek ragasztómirigyeik segítségével. Az 5,5-6,5 mm testhosszúságú lárvák első táplálékát kerekesférgek jelentik. A tíznapos korukban 8-12 mm méretű halak más zooplankton-szervezeteket is fogyasztanak. Mivel ívási ideje és helye egybeesik a pontyéval, gyakran hibridizálódik azzal (pontykárász, kárászponty). A hibridek ikrás egyedei fertilisek, a tejesek rendszerint sterilek.

Ezüstkárász - Carassius auratus Linné

ezustkarasz.jpg

Teste oldalról lapított, magassága élőhelyenként változó, de háta nem annyira ívelt és magas, mint az ezüstkárászé. Faroknyele is hosszabb, a farokúszó jobban kimetszett. Feje kicsi, rövid, szája csúcsba nyíló, nincs bajusza. Szeme közepes nagyságú. A homlok széles, enyhén domború. A mell- és a hasúszó rövid. A hosszú hátúszó kezdete a hasúszók tövével egy vonalban vagy kissé azok mögött kezdődik. A hátúszó bognártüskéjének csúcsi felén 10-11 fog található. Pikkelyei viszonylag nagyok, vastagok, keményen beágyazottak. Az oldalvonal csak enyhén hajlott, majdnem egyenes. A háta zöldes ólomszínű, oldalai ezüstösek, hasi tájéka fehéren ezüstös. Páratlan úszói sötétebb, páros úszói világosabb szürke színűek. Domb- és síkvidéki lassú áramlású folyókban, tavakban, holtágakban, csatornákban általánosan elterjedt. Természetes vizeink fokozódó eutrofizációja, a tavak és holtágak gyorsuló szukcessziója egyre nagyobb létszámú populációk kialakulásának kedvez. Ivarérettségét 2-3 éves korban éri el. Szaporodása nagyon érdekes, elterjedési területének szélső határain populációja kizálólag ikrás egyedekből áll (Deckert, 1966). Az ivarérett ikrások más Cyprinidae fajok hímjeivel ívnak össze oly módon, hogy ikráit az idegen halfaj fészkébe csempészi (ívási parazitizmus). Az idegen hím spermája csupán fejlődésre serkenti az ezüstkárász ikráját (spontán gynogenezis), így a kikelő utódok nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok, amelyek ivaréretten mind nőstények lesznek. Ez a szaporodási magatartásforma új vízterületek meghódításakor különösen előnyös. Hazánkban egyre több víztérben figyelték meg a tejes egyedek jelenlétét (Pénzes és Tölg, 1993). Apró 1-1,5 mm átmérőjű, 100-400 ezer, sárgás színű ikráját 2-3 részletben rakja le májustól-júniusig terjedő időszakban. Embrionális fejlődése 3-8 napig tart, a kikelő lárvák 4-6 mm hosszúak. Első táplálékukat egysejtűek, kerekesférgek, apró planktonrákok alkotják. A kifejlett egyedek a bentikus állatok fogyasztásával a ponty legjelentősebb táplálékkonkurensei. Az eddig önállónak vélt két alfaj, a Carassius auratus auratus és a Carassius auratus gibelio azonos (Hensel, 1971), csak kelet-ázsiai és nyugati formáját különböztetik meg. Utóbbi forma pontos földrajzi elterjedését nehéz meghatározni, különösen annak nyugati határát. Már a korai középkorban jelen volt Európában, természetes terjeszkedésének az utóbbi évtizedekben lehettünk tanúi. A köztudatban az él, hogy csak az 1954-es, Bulgáriából származó importja után vált ismertté hazánkban (Szalay, 1954). A hasvízkór leküzdését célzó honosítás azonban csak hozzájárult a faj egyébként megállíthatatlan gradációjához. Herman (1887) könyvében említést tesz egy ún. kövi kárász (Carassius gibelio Nilsson) nevű halfajról, amelynek nem elég részletes leírása ellenére is arra következtethetünk, hogy csakis az ezüstkárászról lehet szó. Ezek alapján a faj már az előző század második felében ismert volt hazánk természetes vizeiben. Herman megjegyzése szerint a halászok nem különítették el a széles kárásztól. A halakra vonatkozó tudományos ismeretek akkori állása szerint a legtöbb kutató is legfeljebb az utóbbi korcs változatának tekintette. 

 Csuka - Esox lucius Linné

csuka.jpg

Teste erősen megnyúlt, hengerded, oldalról csak enyhén lapított. Fejtől a rövid faroknyélig a hát és a has vonala párhuzamos. Feje testéhez képest igen nagy, kacsacsőrszerűen végződik. Nagy szájának alsó állkapcsa hosszabb, mint a felső. A fej a szem előtt felülről lapított. A dentalen és az intermaxillaren 1 sorban, a vomeren és a palatinumon több sorban elhelyezkedő, erős, kúpos ragadozófogak vannak. A dentale fogai elölről hátrafelé haladva egyre nagyobbak. A maxillare fogatlan. A tűhegyes fogak hátrahajlók. A hátúszó a faroknyél közelében van, pontosan a farokalatti úszó felett, rövid, de magas. A farokalatti úszó hossza és magassága a hátúszóhoz hasonló. A farokúszó erősen kimetszett. Jellegzetes formájú cycloid pikkelyei kicsik, az oldalvonal csaknem egyenes. Háta a szürkészöldtől a sárgászöldig változik, olykor majdnem fekete. A testoldal alapszíne ezüstösen barna, olajzöld, sávokba rendeződő vagy márványos, változó élénkségű sárgás foltok rajzolatával. Az ezüstös alapszín néha aranyos lehet. Hasa sárgás vagy fehéres. A fej nagy része a testoldalhoz hasonló színezetű. Páros úszói és a farokalatti úszó sárgás vagy vöröses alapszínű, a hátúszó és a farokúszó szürkésbarna. A mellúszó kivételével az úszókat szürkésbarna, sötétbarna, sok esetben sávokba rendeződő foltok tarkítják. A dús növényzetű, nagy átlátszóságú állóvizekben élő egyedek színezete rendszerint sötétebb és élénkebb, a folyóvíziek világosabbak. Az egyöntetűen fémeskék, zöld, vagy élénk ezüstös színű változatát először Észak-Amerikában találták meg, de szórványosan elterjedési területének más részeiről is beszámoltak már előfordulásáról (Lawler, 1960). Tipikus állóvízi halfaj, a gyors áramlású folyórészeket kerüli. Nagyobb tavakban a litorális zóna nádasainak, gyékényeseinek, hinarasainak szegélyén, a környezetbe teljesen beleolvadva rejtőzködik. Megszokott élőhelyéről csak tavasszal vándorol el, amikor megfelelő ívóhelyet keres magának. A tejesek rendszerint a 3., az ikrások a 3. vagy 4. életévükben érik el ivarérettségüket. Egyik legkorábban ívó halunk, a jégolvadás után, februárban-márciusban rakja le egy-másfél méter mély vízben a vízinövényzetre 100-350 ezer, 2,5-3 mm átmérőjű, sárgás, ragadós ikráit. Az embrionális fejlődés 12-14 napig tart, a kikelt 6-7 mm hosszúságú lárvák már 2-3 nap múlva planktonikus szervezetekkel táplálkoznak. A 2-3 hetes, 20-35 mm testhosszúságú ivadékok ragadozó életmódra térnek át, általában a frissen kelt Cyprinidae fajok lárváit fogyasztják válogatás nélkül. A 65-156 mm-es csukák táplálékában még viszonylag jelentős hányadot képviselnek a puhatestűek, rovarlárvák, víziászkák, és a felemáslábú rákok, a nagyobb egyedek már kizárólagosan halakat ragadoznak (Guti et al., 1991). Sohasem üldözi áldozatát, ha lesből az első mozdulatra elvétette azt. Szinte egész évben táplálkozik, de csak nappal, étvágya ősszel a legnagyobb, falánksága csak ívás idején mérséklődik, és nyáron egy hónapig szünetel a fogváltás idején. A két ivar növekedésében jelentős eltérés tapasztalható, különösen az ivaréretté válás után. Vízterülettől függően a 8-9 éves korosztályokban az ikrások mintegy 30-140 mm-rel hosszabbak, mint a tejesek. 

Amur - Ctenopharyngodon idella Cuvier & Valenciennes

amur.jpg

Megnyúlt testű, hengeres, oldalról enyhén lapított torpedó formájú, rendkívül izmos hal. Feje a testéhez képest kicsi. A száj félig alsó állású, a szájnyílás hátsó része enyhén lefelé lejt. Az ajkak jellegzetesen vastagok és kemények. A nagy szemek a megszokottnál alacsonyabban vannak. A széles homlokon az orrnyílások és a száj között sekély bemélyedés található. A robosztus test viszonylag kicsi úszókat visel. Cycloid pikkelyei nagyok, vastagok és kemények, kaudális peremüket sötét szegély övezi, ettől testén félholdakból álló mintázat látható. Háta zöldesbarna, oldala aranysárga, hasa piszkossárga színű. A mellúszók vörhenyesek, a többi úszó sötétszürke. Ivari dimorfizmus csak tavasszal, az ívást megelőzően alakul ki, a tejesek mellúszói a test felőli oldalon érdes tapintásúvá válnak. Eredeti élőhelyén (kínai nagy folyók, Jangce, Sárga-folyó, Hszicsiang és az Amur középső és alsó folyása) tipikus folyóvízi halnak számít, életének minden szakaszát a főmederben tölti. Ivarérettségét Kínában 4 év alatt éri el, egyéb területen - ahol meghonosították - a földrajzi szélességtől függően 14 hónap (Maláj-félsziget) és 6-10 év (Magyarország, Lengyelország) fejlődési idő szükséges, hogy először ívjanak. A tejesek általában korábban érik el ivarérettségüket. Őshazájában csoportosan ívik a folyók sodorvonalában, kavicsos fenék fölött, 21-22 oC hőmérsékletű vízben, áradások alkalmával a felsőbb szakaszokon. Hazánkban az 1963-tól Kínából és a volt Szovjetunióból importált halat, más európai országok gyakorlatához hasonlóan, mesterséges úton szaporítják. A faj természetes szaporodása hazai vizeinkben még nincs egyértelműen tisztázva, bár jelezték már szaporodását a Dunában (Kászoni, 1988) és a Tiszában (Pintér, 1977, 1989). Az ovulált ikra 1,5-1,8 mm átmérőjű, amely a megtermékenyítés után 3,5-4,5 mm-re duzzad. Az embrionális fejlődés az adott hőmérsékleten igen gyors, mindössze 30-36 óráig tart. A kikelt lárvák 5 mm hosszúak, az exogén táplálkozásra a kelést követő 4-5. napon térnek át. Az első formált táplálékát apró zooplankton szervezetek adják (Rotatoria, juvenilis Cladocera, Copepoda), később bentikus élőlények (Chironomidae lárvák). Fokozatosan tér át enzimrendszerének és tápcsatornájának teljes kifejlődése után a szubmerz növények fogyasztására. Meghatározóvá a növényi táplálék 5-6 cm-es testhossz elérésekor válik. 2-3 éves korban a nád, sás fiatalabb hajtásait, a víz feletti növények aláhajló részeit is megeszi. Bizonyos táplálékszelektivitás megfigyelhető az amur esetében. Az élőhelyén található növényféleségek közül először a számára kedves tápláléknövényt kezdi fogyasztani, aminek következtében a mederfenntartási célokból telepített amurok tevékenysége kezdetben nem látványos eredményű. Intenzív növényfogyasztása miatt természetes vizekbe való kihelyezése ma már nem igazolható. Számos természetvédelmi probléma vetődött föl, többek között az, hogy a partvédő növénysávokban, vagy a vízterületen honos halfajok természetes ívóhelyében és ivadékbölcsőjében jelentős károkat okoz.

Compó - Tinca tinca Linné

compo.jpg

Teste zömök, oldalról lapított, háta erősen, hasa gyengébben ívelt. Feje aránylag nagy, szája kicsi, csúcsba nyíló, ajkai vastagok. A száj szögletében 1-1 kis bajusz található. A szem aránylag nagy. Minden úszója húsos, lekerekített, kivéve az egészen enyhén bemetszett farokúszót. A mellúszó nem éri el a hasúszót. A hátúszó rövid és viszonylag magas, csakúgy a farokalatti úszó is. A faroknyél feltűnően magas. Cycloid, apró, hosszúkás pikkelyei szabályosan rendezett, sűrű sorokban helyezkednek el. Az oldalvonal teljes, majdnem egyenes lefutású. A test erősen nyálkás, síkos tapintású. Hátán feketés-zöldes, sötét olajzöld, oldala világosabb olajzöld vagy aranysárga, aranyos csillogással, a hasa sárgás. A hát-, farok- és a farokalatti úszók sötétszürkék, végük enyhén vörhenyes, a mell- és hasúszók töve hússzínű, többi része sötétszürke. Az írisz vöröses. Élőhelyétől függően változhat a színe, iszapos állóvizekben egészen sötét, csaknem fekete változatai is ismeretesek. Egyes színváltozatai - pl. az aranysárga, vagy a Nyugat-Európában kitenyésztett fehér, kék és arany változatok - kedvelt akváriumi halak. A xantorisztikus változatot korábban külön, önálló fajnak tartották, Cuvier és Agassiz Tinca aurata, Agassiz pedig Tinca chrysitis fajnéven írta le. Síkvidéki állóvizekben meglehetősen gyakori, előfordul a folyók lassú áramlású alsó szakaszain is, kedvenc élőhelye a tavak, holtágak, mocsarak nyáron könnyen felmelegedő, sekély vizű iszapos része. Ivari dimorfizmusa az ívási időszakon kívül is szembetűnő. A tejesek hasúszójának első sugara jól láthatóan vastagabb, mint az ikrásé, valamint az úszó is sokkal nagyobb. A hímek 3., a nőstények 3-4. életévükben válnak ivaréretté. Ívási ideje a víz tartósan 20 oC fölé emelkedésével, májustól kezdődik, és egészen június végéig elhúzódik. Esetenként milliónál is több, igen apró 0,8-1,2 mm átmérőjű, sárgás ikráját szakaszosan, rendszerint 3-4 alkalommal rakja le. A meleg, 24 oC-os vízben a megtermékenyített ikrák inkubációs ideje rövid, 2,5-3 nap. A kikelő lárvák mindössze 3,5-4,5 mm hosszúak, életük első 5-6 napját a szikanyag teljes felszívódásáig ragasztómirigyeik segítségével a szubmerz vízinövényzeten függve mozdulatlanul töltik. A lárvák első tápláléka kerekesférgekből áll, mintegy 2 hét múlva már nagyobb méretű planktonrákokat, bevonat- és üledéklakó szervezeteket is képes elfogyasztani. A kifejlett egyedek táplálékát zömmel bentikus állatok alkotják, de étrendjében megtalálhatók a vízinövények magvai és egyéb részei, korhadó és rothadó szerves anyagok, vagyis a compó omnivor. Áradások alkalmával a ponttyal és a harcsával együtt kivonul az árterületre, a víz visszahúzódásakor azonban továbbra is a kiöntések csatornáiban, gödreiben marad, mivel lassan, vagy egyáltalán nem követi a visszahúzódó vizet. 

Dévérkeszeg - Abramis brama Linné

deverkrszeg.jpg

Oldalról lapított, magas testű hal, a hát vonala gyengébben, a hasé erősen ívelt. A nyakszirtnél egy jellegzetes törés figyelhető meg. A feje kicsi, orra legömbölyített, szeme közepes nagyságú. A száj félig alsó állású. Hátúszója magas, rövid, a farokalatti úszó hosszú. A hosszú farokúszó mélyen kivágott, alsó lebenye valamivel hosszabb a felsőnél. A háton a fejtől a hátúszóig egy pikkely nélküli barázda húzódik, a mellúszó után a hasi részt nem borítja pikkely. A hosszanti sorok pikkelyei az oldalvonaltól a hát felé haladva fokozatosan kisebbednek. A háta szürkésfekete, sötétbarna, ólomszürke, a folyóvízben élőké feketés-olajzöld esetleg kékes árnyalatú. Oldalai sárgásszürkék, a vízterülettől függően dominálhat az aranyos árnyalat. Hasa sárgásfehér. A fiatal egyedek úszói áttetszőek, színtelenek, a kifejlett példányoknál palaszürkék. Az írisz aranyosan, vagy ezüstösen csillog. Számos környezeti tényezővel szembeni nagy toleranciájának köszönhetően csak a gyors áramlású patakokból, ill. az erősen elmocsarasodott vízterekből hiányzik. Ivarérettségét hazánkban 3-4 éves korra éri el. Ívása több szakaszban április végétől júniusig tart. Csapatosan, zajosan ívik a szubmerz növényzettel benőtt részeken, az áradások alkalmával frissen elöntött réteken, de fűzgyökérre, algaszövedékkel bevont kövekre is lerakja 1,2-1,6 mm átmérőjű ikráit. Az ovulált ikra mennyisége egyedenkén 100-340 ezer között van. A növényre vagy egyéb aljzatra ragasztott ikrák fejlődése 18-20 oC-on 3-4 napig tart. A kikelő lárvák 3,9-5,3 mm, más adatok szerint 6-6,5 mm hosszúak (Maitland és Campbell, 1992). 2-3 napig az aljzathoz ragadva pihennek, majd a szikanyag teljes felszívódása és levegőnyelés után megkezdik az önálló táplálkozást. Eleinte algákat, majd 8-9 napos korukban apró zooplankton szervezeteket fogyasztanak. Háromhetes korban, amikor elérik a 2,5-3 cm-es nagyságot rovarlárvákkal, férgekkel táplálkoznak. A kifejlett egyedek fakultatív bentofágok és planktofágok (Vijverberg és Densen, 1984; Bíró, 1985). A Kaszpi-tenger és az Aral-tó vízgyűjtő területéről ismeretes egy alfaja, az Abramis brama orientalis Berg, 1948. Az Abramis brama danubii Pavlov, 1956 dunai alfaj önállóságát többen vitatják. Herman (1887) könyvében Abramis vetula Heckel, 1835 silány keszeg néven leírt faj minden valószínűség szerint a dévérkeszeg egy rosszul növekvő változata, amelyet a Körösök vízrendszerében is sikerült kimutatni.

Vörösszárnyú keszeg - Scardinius erythrophthalmus Linné 

vorosszarnyu-keszeg.jpg

Teste oldalról lapított, magas, a hát, de különösen a has erősen ívelt. A faroknyél rövid és magas. A fej aránylag kicsi, a homlok egészen lapos. A száj felső állású, az alsó állkapocs előbbre áll, mint a felső. Az úszók közül a mell- és a hasúszó aránytalanul kicsi, a hát- és a farokúszó jól fejlett. A hátúszó kezdete a has- és a farokalatti úszó közötti távolság felénél van. Utóbbi két úszó széle homorú, az úszók között pikkelyekkel fedett él húzódik. Cycloid pikkelyei nagyok, vastagok és kemények. Az oldalvonal teljes, a has irányában erősen ívelt. Fontosabb testméreteinek arányai erősen variábilisak, amelyeket az ivari különbségeken kívül az élőhely változatossága is okoz. A pontyfélék egyik legszínesebb hala, háta folyóvizekben acélfényű feketés, oldalai aranysárgák, hasán ezüstös fehér. Nagy átlátszóságú, dús növényzetű állóvizekben háta inkább zöldesfekete, oldala sárgaréz csillogású. Páros úszói, valamint a farokalatti úszója vérvörös, a hát- és a farokúszó szürkés alapszínű, vörhenyes árnyalattal. Az ivadék színezete fakóbb, ilyenkor gyakorta összetévesztik a bodorkával, amelytől a garatfogak alapján különíthető el biztonsággal. Az írisz fehér vagy sárgás árnyalatú, esetleg narancssárga, gyakran tarkítják kicsiny vérvörös foltok, de egésze sosem vörös. Egyik-másik népies elnevezése (veresszem, pirosszemű kele) éppen ezért megtévesztő lehet. Tipikusan csapatban élő hal, megfigyelték már 100 ezer egyedből álló csapatát is (Maitland és Campbell, 1992). Állóvízi hal, igyekszik elkerülni az áramlásos vízterületeket. Nagyobb állománya növényzettel dúsan benőtt tavakban, holtágakban fejlődik ki. A hímek 3, a nőstények 2 éves korukban válnak ivaréretté. A tejesek színezete élénkebbé válik az ívást megelőző időszakban, a nászkiütések a fejen és a test elülső részén nem olyan kifejezettek, mint más pontyfélénél. Az ívás áprilistól júniusig tart. A hímek jelennek meg az ívóterületen először, majd az ikrások megérkezése után beűzik, behajtják azokat a vízinövényzet közé. Az ikrások a vízfelszín közelében rakják le a növényekre 1,0-1,7 mm átmérőjű ikráikat, amelyek száma 90-230 ezer között változik. Az ívási hőmérséklet tekintetében megoszlóak a vélemények, 15-18 oC-tól (Berinkey, 1966; Maitland és Campbell, 1992) 20-24 oC-ig (Nikolszkij, 1950; Kryžanowskij, 1949) találhatók erre vonatkozóan adatok. A kelés a vízhőmérséklettől függően a termékenyítést követő 5-6. napon történik, a 4,5-6 mm-es lárvák a fej ragasztómirigyénél fogva 3-4 napig, a szikanyag teljes felszívódásáig a növényeken függenek. Első táplálékuk apró zooplankton szervezetek és algák. Fejlődésük során fokozatosan térnek át a fajra jellemző táplálékbázis, a magasabbrendű növények fogyasztására. Az irodalmi adatok alapján a kifejlett példányok nem kizárólagos növényevő szívesen fogyasztanak állati eredetű táplálékot is (Niederholzer és Hofer, 1980; Maitland és Campbell, 1992). Hosszú életű de viszonylag kis termetű halfaj.

Bodorka - Rutilus rutilus Linné

bodorka.jpg

A test oldalról lapított, magassága élőhelytől függően változó. Állóvizekben magasabb, szélesebb hátú (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 33), folyóvizekben (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 30) nyúlánkabb (Synek, 1967; Battes, 1972; Libosvársky és Saeed, 1984; Maitland és Campbell, 1992; Pénzes és Tölg, 1994). A faroknyél rövid és alacsony. A száj csúcsba nyíló. A hasúszók kezdete pontosan a hátúszó alapjának eleje alatt van. A mell- és hasúszó aránylag kicsi, a farokalatti úszó jól fejlett. A hátúszó és a farokalatti úszó szegélye enyhén homorú. A hasúszó és a végbélnyílás között a pikkelyek a vörösszárnyú keszegtől eltérően nem alkotnak élt. A cycloid pikkelyek viszonylag nagyok. A fej és a hátoldal sötét olajzöld vagy ezüstösen barna, oldala ezüstös csillogású, a has fehér. A hát-, mell-, és farokúszó szürkésbarna, a has- és a farokalatti úszó élénk narancsvörös színű. Az írisz a fiatal példányok esetében sárgás, a kifejlett egyedeknél narancsvörös. Magas hőmérsékleti toleranciájának, viszonylag alacsony oxigénszint tűrőképességének következtében nagyon különböző élőhelyeken megtalálható. Előfordul patakokban, folyókban vagy tisztavizű tavakban, holtágakban, csatornákban, gyomhalként tógazdaságokban, de megél a Balti-tengerbe, a Fekete-tengerbe és az Aral-tóba ömlő folyók brackvizében is. Széles elterjedési területén a változékony morfológiai bélyegek alapján számos alfaját írták le (Rutilus rutilus carpathorossicus Vladykov, 1930; Rutilus rutilus lacustris Pallas, 1811; Rutilus rutilus heckeli Nordman, 1840; Rutilus rutilus aralensis Berg, 1905; Rutilus rutilus uzboicus Berg, 1912; Rutilus rutilus caspicus Jakowlew, 1870; Rutilus rutilus fluviatilis Jakowlew, 1873; Rutilus rutilus schelkownikovi Derjavin, 1926), az újabb álláspont szerint a csekély eltérések azonban nem elegendőek az alfaj kategóriájához, így egyes tengerparti területeken honos vándorló formától (Rutilus rutilus m. migratorius) eltekintve a faj egységesnek tekinthető (Holčik és Hensel, 1972). Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. Ívóhelyül az áradások során elöntött füves réteket, vagy a víz mélységétől függetlenül a dús szubmerz vízinövényzetet választja. Az 1,2-1,5 mm átmérőjű sárgás színű ikrából 20-200 ezer darabot raknak le a 12-14 oC-os vízbe. Gyakran előfordul, hogy ivartemékét a fogassüllő már fejlődésben lévő ikráira rakja, jelentősen rontva a gazdaságilag fontosabb halfaj természetes utánpótlásának sikerességét. Az ívás gyakran megfigyelhető 10 oC körüli vízhőmérséklet mellett is. Utóbbi esetben az ikra fejlődése 17-18, 12-14 oC-on pedig 10-12 napig tart. A kikelő lárvák 5-7 mm hosszúak, mintegy két hónap elteltével testhosszuk már 26-31 mm, testtömeg pedig 149-274 mg (Tong, 1985). Jellemző módon változik a bodorka populációján belül a két ivar aránya. Az angol Lugg folyóban az első éves korosztály hím:nőstény arányát még 72:23-nak találták. A hímek aránya az idősebb korosztályokban fokozatosan csökkent, a 13 éves halaknál hányaduk már csak 25 %-nyi volt (Hellawell, 1972). Tápláléka igen változatos összetételű. A növényi táplálék kisebb jelentőségű a bodorkánál, mint a vörösszárnyú keszegnél (Niederholzer és Hofer, 1980). Puhatestűek fogyasztását elsőként a 10 cm-nél nagyobb példányok esetében lehet kimutatni, az idősebb egyedek alkalomszerűen kisebb halat is elfogyasztanak. Az ikrások gyorsabban nőnek és tovább élnek, mint a tejesek.

Küsz - Alburnus alburnus Linné

kusz.jpg

Teste nyúlánk, oldalról erősen lapított. A háta csaknem egyenes, hasa ívelt. A fej kicsi, a homlok lapos. A szem a fejhez mérten nagy. A száj félig felső állású, a víz felszínén való táplálkozásra alkalmas. A mellúszók hosszúak, hegyesek, a hátúszó magas. Viszonylag nagy farokúszója mélyen kivágott. Oldalvonala a test egész hosszában jól láthatóan fejlett. Apró cycloid pikkelyei könnyen lehullók. A hátoldal csillogó kékeszöld vagy feketészöld, oldalai és hasa ezüstösek. A hát- és a farokószó szürke, a többi áttetszően színtelen, csak tövükön vörhenyesek. Ívási időszakban az úszók színe egészükben egyhén pirosak. Csaknem minden nem túlságosan gyors áramlású folyóvízben és állóvízben megtalálható, könnyen alkalmazkodik a domb- és síkvidéki tározók és csatornarendszerek nyújtotta életkörülményekhez. Bár viszonylag oxigén-igényes halfaj, meglehetősen jól bírja a víz bizonyos fokú szennyezettségét. Legnagyobb állományai a növényzettel kevésbé benőtt tavakban alakulnak ki. Csak a kisebb hegyvidéki patakok gyors áramlású szakaszairól hiányzik. Kis termetű halfaj, 2-3 éves korában már ivarérett. Áprilistól júniusig terjedő időszakban több szakaszban ívik, legkorábban akkor, amikor a víz hőmérséklete eléri a 15 oC-ot. Az ívások alkalmával egy anyahal az egész szezon alatt összesen 3-10 ezer 1-1,2 mm átmérőjű, enyhén sárgás színű ikrát rak le a homokos-kavicsos aljzatú víztereken. Az embrionális fejlődés 16 oC-on 8, 20 oC-on 3-4 napig tart. A kikelő lárvák csak 3-5,5 mm hosszúak, első formált táplálékukat rotatóriák, állati egysejtűek és planktonrákok juvenilis egyedei jelentik (Maitland és Campbell, 1992). Fokozatosan térnek át algabevonat, rovarok és azok lárvái fogyasztására. A fenékről nem vesznek fel táplálékot, elsősorban a víz felszínére esett, vagy a víz felső rétegében élő rovarokat fogyasztják. Rövid életű faj, egyedei ritkán érik meg a tíz évet.

Afrikai harcsa

afrikai-harcsa.jpg

Melegvízi állat lévén, az afrikai harcsát hazánkban csak termálvizekben vagy az erő- művek hulladékhőjét hasznosító gazdaságokban tudják tenyészteni: Szarvason, Tukán, Tiszafüreden és a dunántúli hőforrások környékén. Néhány természetes vízbe is betelepítették: erre olyan meleg vizű források alkalmasak, ahol megtalálják a kedvező életfeltételeket. Kiegészítő légzés A Clarias nemzetségbe tartozó harcsafajok közül a C. gariepinusnak és a C. anguillarisnak van gazdasági jelentősége. Az előbbi Afrika egész területén, Kis-Ázsiában, valamint Törökország déli részének folyóiban, tavaiban, mocsaraiban és időszakos vizeiben honos. Testformája leginkább a mi menyhalunkéhoz hasonlít, lapos feje testtömegéhez viszonyítva kisebb, mint más harcsáké. Vadon nálunk nem fordul elő, hiszen a tartósan 15 Celsius-fok alatti hőmérsékletet nem viseli el, esetleg olyan tavakban élhet meg, amelyeket termálvíz táplál. Hazánkban csak a Clarias gariepinust tenyésztik, de kisebb-nagyobb populációban a másik fajt is tartják. A C. gariepinus bőre csupasz, pikkelytelen, változó színű, márványos-szürke vagy sötét. A farok alatti úszója és a hátúszója eléri a farokúszót. Nyolc bajuszszála van. A legjobban a 25–33 Celsius-fokos hőmérsékletű vizet kedveli, de rövid ideig azt is elviseli, ha a víz 12–18 Celsius-fokosra hűl le. Mielőtt fiatal ivadék korában kifejlődne a kiegészítő légzőszerve, épp annyira érzékeny a víz minőségére, mint más harcsák. Később megnő a tűrőképessége, elviseli, ha a környezetében tartósan kevés az oxigén, és a szabad ammónia mennyisége eléri a 0,5 milligramm/litert, a kén-hidrogéné az 1-2 milligramm/litert. Gyorsan növekszik, intenzív tenyészetekben 6–10 hónap alatt eléri az 500–1000 grammos piaci tömeget. Intenzív tartási körülmények között az afrikai harcsa jól bírja a sűrű népesítést: 1 köbméternyi vízben akár 200 kilogrammnyi harcsát is lehet tartani. Táplálékában nemigen válogatós, elfogyasztja a víz felszínén úszó rovarokat, a növényi maradványokat, az iszaplakó élőlényeket, továbbá az eleven és elpusztult halakat is. Jól nevelhető gyurmás vagy szemcsézett takarmánnyal. A táplálékot az egész víztérben keresi.

Magyarország természetesvízi halai:

 

Státusz (védett fajok)

 

 

Tiszai ingola - Eudontomyzon danfordi Regan, 1911 endemikus
Dunai ingola - Eudontomyzon mariae Berg, 1931 endemikus
Viza - Huso huso Linné, 1758                                                        őshonos
Vágótok - Acipenser güldenstaedti Brandt, 1833 őshonos
Sima tok - Acipenser nudiventris Lovetzky, 1828 őshonos
Sőregtok - Acipenser stellatus Pallas, 1771  
Kecsege - Acipenser ruthenus Linné, 1758 őshonos
Angolna - Anguilla anguilla Linné, 1758 bevándorló
Dunai nagy hering - Caspialosa kessleri pontica Eichwald, 1838 bevándorló
Bodorka - Rutilus rutilus Linné, 1758 őshonos
Leánykoncér - Rutilus pigus virgo Heckel, 1852 endemikus
Gyöngyös koncér - Rutilus frisii meidingeri Heckel, 1852 bevándorló
Amur - Ctenopharyngodon idella Cuvier & Valenciennes, 1844 honosított
Vörösszárnyú keszeg - Scardinius erythrophthalmus Linné, 1758 őshonos
Nyúldomolykó - Leuciscus leuciscus Linné, 1758 őshonos
Domolykó - Leuciscus cephalus Linné, 1758 őshonos
Jász - Leuciscus idus Linné, 1758 őshonos
Vaskos csabak - Leuciscus souffia agassizi Cuvier & Valenciennes, 1844  
Fürge cselle - Phoxinus phoxinus Linné, 1758 őshonos
Balin - Aspius aspius Linné, 1758 őshonos
Kurta baing - Leucaspius delineatus Heckel, 1843 őshonos
Küsz - Alburnus alburnus Linné, 1758 őshonos
Sujtásos küsz - Alburnoides bipunctatus Bloch, 1782 őshonos
Állas küsz - Chalcalburnus chalcoides mento Agassiz, 1832  
Karika keszeg - Blicca bjoerkna Linné, 1758 őshonos
Dévérkeszeg - Abramis brama Linné, 1758 őshonos
Lapos keszeg - Abramis ballerus Linné, 1758 őshonos
Bagolykeszeg - Abramis sapa Pallas, 1811 őshonos
Szilvaorrú keszeg - Vimba vimba Linné, 1758 őshonos
Garda - Pelecus cultratus Linné, 1758 őshonos
Paduc - Chondrostoma nassus Linné, 1758 őshonos
Compó - Tinca tinca Linné 1758 őshonos
Márna - Barbus barbus Linné, 1758 őshonos
Petényi márna - Barbus peloponnesius petényi Heckel, 1847 endemikus
Fenékjáró küllő - Gobio gobio Linné, 1758 őshonos
Halványfoltú küllő - Gobio albipinnatus Lukash, 1933 őshonos
Felpillantó küllő - Gobio uranoscopus Agassiz, 1828 endemikus
Homoki küllő - Gobio kessleri Dybowski, 1862 endemikus
Kínai razbóra - Pseudorasbora parva Schlegel, 1842 bevándorló
Szivárványos ökle - Rhodeus sericeus amarus Bloch, 1782 őshonos
Kárász - Carassius carassius Linné, 1758 őshonos
Ezüstkárász - Carassius auratus Linné, 1758 őshonos
Ponty - Cyprinus carpio Linné, 1758 őshonos
Fehér busa - Hypophthalmichthys molitrix Cuvier & Valenciennes, 1844 honosított
Pettyes busa - Aristichthys nobilis Richardson, 1836 honosított
Kövi csík - Orthrias barbatulus Linné, 1758 őshonos
Réti csík - Misgurnus fossilis Linné, 1758 őshonos
Vágó csík - Cobitis taenia Linné, 1758 őshonos
Kőfúró csík - Sabanejewia aurata Filippi, 1865 őshonos
Harcsa - Silurus glanis Linné, 1758 őshonos
Törpeharcsa - Ictalurus nebulosus LeSueur, 1819 honosított
Fekete törpeharcsa - Ictalurus melas Rafinesque, 1820 honosított
Nagy maréna - Coregonus lavaretus Linné, 1758 bevándorló
Törpe maréna - Coregonus albula Linné, 1758  
Pénzes pér - Thymallus thymallus Linné, 1758 bevándorló
Galóca - Hucho hucho Linné, 1758 endemikus
Pataki szaibling - Salvelinus fontinalis Mitchill, 1815  
Sebes pisztráng - Salmo trutta m fario Linné,1758 őshonos
Szivárványos pisztráng - Oncorhynchus mykiss, Walbaum, 1792 honosított
Lápi póc - Umbra krameri Walbaum, 1792 endemikus
Csuka - Esox lucius Linné, 1758 őshonos
Menyhal - Lota lota Linné, 1758 őshonos
Szúnyogirtó fogasponty - Gambusia affinis holbrooki Girard, 1859 honosított
Háromtüskés pikó - Gasterosteus aculeatus Linné, 1758 bevándorló
Naphal - Lepomis gibbosus Linné, 1758 honosított
Pisztrángsügér - Micropterus salmoides Lacépéde, 1802 honosított
Sügér - Perca fluviatilis Linné, 1758 őshonos
Vágódurbincs - Gymnocephalus cernuus Linné, 1758 őshonos
Széles durbincs - Gymnocephalus baloni Holčik & Hensel, 1974 endemikus
Selymes durbincs - Gymnocephalus schraetzer Linné, 1758 endemikus
Süllő - Stizostedion lucioperca Linné, 1758 őshonos
Kősüllő - Stizostedion volgense Gmelin, 1788 őshonos
Magyar bucó - Zingel zingel Linné, 1758 endemikus
Német bucó - Zingel streber Siebold, 1863 endemikus
Tarka géb - Proterorhinus marmoratus Pallas, 1811 bevándorló
Folyami géb - Neogobius fluviatilis Pallas, 1811 bevándorló
Kessler géb - Neogobius kessleri Günther, 1861 bevándorló
Botos kölönte - Cottus gobio Linné, 1758 őshonos
Cifra kölönte - Cottus poecilopus Heckel, 1836